Igehirdetés - Prága, 2012. 12. 2

Elhangzott 2012. december 2-án, prédikált: Gál László

„Aki pedig evett, mintegy ötezer férfi volt az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva. Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot.” Mt 14:22-23

Krisztusban szeretett Testvéreim!
Mennyi minden történt azon a helyen, ahol Jézus felszólítja a tanítványokat, hogy üljenek be a hajóba, és evezzenek át a túlsó partra. Itt beszélt Jézus az Isten országáról, itt mondta el a boldog mondásokat. S egy ilyen mozgalmas nap volt ez a mostani is, amikor Jézus csodát tett, és néhány halból és kenyérből vendégül lát ötezer férfit, családjukkal együtt. A nap végén a tanítványoknak megparancsolja, hogy üljenek be a hajóba. A tanítványok engedelmeskednek neki, és elindulnak. Tudjuk róluk, hogy jól ismerték azt a vizet, hiszen szinte mindannyian halászok voltak. Tudták, merre kell menniük, ám hirtelen egy olyan vihar tör rájuk, hogy annyira kétségbe esnek, hogy fogalmuk sincs, hol vannak. Persze mi most, ma talán azt mondjuk, hogy mindez rendben van. Természetes, hogy kiabálnak, hogy pánikba esnek, hogy nem tudnak evezni, hiszen félnek. De testvéreim, ez óriási tévedés. Miért? Azért, mert hívő ként nagyon sokszor azt hisszük, hogy Isten bennünket kihagy, kivesz olyan élethelyzetekből, amikor talán kérdéssé válik, hogy esetleg túléljük – e a dolgokat? Nem testvérek, az Isten nem vesz ki minket a világból. És bizony vannak dolgok, amik nagyon keményen érintenek bennünket. Bennünket, akik hitben élünk. Ennek a titka az testvérek, hogy soha nem úgy, és nem akkor kell felkészülni a nehéz helyzetekre, amikor azok bekövetkeztek. Nem véletlen a történet sorrendje: először a kenyérszaporítás történik meg, a vendégül látás. Olyan csodálatos lehetett az a kép, ahogy odaviszik a halakt meg a kenyereket, és Jézus a tanítványoknak adja, mondván: osszátok ki nekik. A tanítványok persze azt kérdik, de hát miből? Miből osszunk? Ugye testvéreim, mi is hányszor vagyunk így: amikor nincs miből osztanunk. Amikor nincs semmink. Se erőnk, se hitünk, se türelmünk. Jézus pedig szelíden rájuk tekint és azt mondja: tudom. Tudom, hogy nektek semmitek sincs. De én adok nektek. Hozzátok ide. Ezt a mozdulatot megtudjuk – e tenni testvérek? Amikor Jézus azt mondja: hozzátok ide életeteket, hibáitokat, gondjaitokat, mindeneteket. Hozzátok ide. Le tudjuk – e tenni elé, hogy rendbe hozza azokat? És végbe megy a kenyérszaporítás csodája. Jézus így készítette fel az övéit a Genezáreti tavon való átkelésre. Meg akarja mutatni nekik, hogy ez a csoda nem azért ment végbe, mert Jézus a szenzációs hókuszpók, nem Óz, a nagy varázsló, nem csodatevő politikus, aki Izrael miniszterelnöke kíván lenni. Jézus azt akarja megmutatni nekik, hogy ő az Isten Fia. De a tanítványok nem értik meg ezt. Akkor, és ott nagyon jó Jézussal együtt lenni. Hiszen elmondhatják, hogy nekik micsoda barátjuk van. De aztán elindulnak és jön a vihar. És nem tudom, de bizonyára a testvérek is látják, annyi minden lefelé tart. Egyértelműen látnunk kell, hogy a sötétség folyton nő körülöttünk. És az a kérdésem testvérek, hogy nekünk van – e elég világosságunk? Nekünk, akikre az Isten rábízta az evangéliumot, vajon tudunk beszélni róla? Van hited? Mert testvéreim, mi egyértelműen sok dologért felelősek vagyunk. Felelősek vagyunk népünk sorsáért, felelősek vagyunk gyermekeinkért, magyarságunk jövőjéért, a simonyi gyülekezet minden tagjáért. Értjük – e ezt testvérek? Amikor a tanítványok beülnek a hajóba, akkor Jézus a hegyen van. Látja a tanítványok küzdelmét. Látja, hogy semmilyen megoldást nem látnak. Látja, hogy rettegnek, látja, hogy a vihar nem kíméli  az ő életüket sem. Mi ilyenkor hogy viselkedünk? Amikor vágyainkat, álmainkat, önérzetünket megtámadják a viharok? A Biblia csodálatos biztatást üzen ma nekünk: amikor nagy a vihar, és mi már nem látjuk a kiutat, Jézus ott van a hegyen. Talán mi nem tudjuk, nem tudatosítjuk, de ott van. És imádkozik értünk.  A hajó már – már süllyedni kezd, a tanítványok szeme előtt talán már lepereg az életük, amikor meglátják, hogy Jézus közeledik feléjük a vízen járva. És milyen a babonás ember, a hajós: azt hiszik hogy kísértet, vagy talán hogy a halál öltött fizikai testet, és jön értük. De ekkor hallják meg Jézus kiáltását, mely az én szívemet ma is megmelengeti: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Tombol a vihar, a hullámok szinte az égig érnek, üvölt a szél, a halál torkában vannak, de Jézus jön. A hullámok a lábai alatt vannak, érkezik a segítség. Jézus rámutat arra, hogy igenis lehet a legnagyobb viharban is félelem nélkül élni. Bármekkora viharban is legyen a mi életünk, nem kell félnünk, mert Jézus jön, és nekünk is mondja: bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Ne féljetek, itt vagyok. Amikor a megterített asztal mellett ültek, és majszolgatták a sült halat a friss kenyérrel, aztán leheveredtek a fűben, nem látták meg Jézusban, hogy kicsoda ő. Elteltek a csodával. De most, amikor a hullámokon lépkedve közeledik feléjük, megláthatták, hogy Ő az Isten Fia. Igen testvéreim, ezek a viharok megmérik a mi hitünket. Mert a mikor szélcsend van a mi életünkben,. Nagyon könnyen büszkélkedünk azzal, hogy tudunk hajózni. De amikor a döbbenetes hullámok jönnek felénk, hajnali három és hat között a nagy sötétségben már egészen más a helyzet. Itt már a tanítványok sem mondnak semmit. Itt már kevés a tapasztalat. Itt már nem hangoztatják, hogy nekünk a kisujjunkban van az evezés. Vajon gondoltak – e arra akkor és ott, hogy Jézus a vízen járva odamegy, hogy segítsen? De Jézus pontosan ezt akarja megláttatni velük, és ma velünk is: Értsétek meg: Én Úr vagyok a kenyér és a hal felett, Őr vagyok a tenger és a viharok felett. Úr vagyok a nyomorúság és a kilátástalanság felett. Én vagyok az Úr! Értitek? Jézus beszáll hozzájuk a hajóba, és a vihar elcsendesedik, és a tanítványok átérnek a túlsó partra. Amikor Jézus beszáll a hajóba, megnyugszanak, visszatér a hitük. S ebben van a lényeg testvérek: a hit forrása Jézus. Nekünk folyton tartanunk kell vele a kapcsolatot. Nem magunkban kell bízni, nem tapasztalatunkban, hanem őbenne. Mert aki Jézusban bízik, az megállja a helyét a legnagyobb viharban is. Átérnek a túlsó partra, és azt mondják: valóban az Isten Fia vagy. Mi vajon eljutottunk – e már ide testvéreim? A mi szívünkben már megfogalmazódott ez a hitvallás? Viharok jönnek, és mennek. És átjutunk a túlsó partra. Szívünkben megannyi emlékkel, melyeket a viharokból hozunk. Dédnagyapám emléke, akit fehér szalaggal megjelölve, marhavagonba tuszkolva telepítették ki. Elszakítva családtól, szülőföldtől. Tudjátok testvérek, én azt sem tudom, hova temették. Soha nem lovagoltathatott a térdén, soha nem adhatott cukorkát, amikor születésnapom volt, soha nem vihettem egy szál virágot a sírjára. De tudom, hogy a nagy vihar után, amikor elcsendesedett az élet tengere, Jézus ott várta őt a túlsó parton. És ott az a sok felrobbantott híd, a háború viharából, melyeknek ég felé meredő roncsai sok helyen még ma is hirdetik: nem kötnek össze népet, nemzetet. És a viharban szétúszott a tengerben a mi nagy, nagy közös álmunk is. Egy közös álmunk egy hazáról. Egy hazáról, mely mindig is ott volt a kertek alatt, de amit mi soha nem simíthattunk meg. De Jézus Krisztus mindig ott volt a viharban. Még akkor is, ha mi talán  nem láttuk, nem vettük észre, mert a hullámokkal küszködtünk. És túléltük. És ezután is túl fogjuk élni. Mert mögöttünk, előttünk, fölöttünk ott tartja Jézus az Ő átszögezett kezét. Megtart, megerősít, a legnagyobb viharok idején is. A mai történetből újra csak az derül ki, hogy Jézus soha nem tud mellettünk elmenni. A nagy bajban sem hagy bennünket magunkra. Élt egyszer a dombetetőn három fa. Sokszor elmondták egymásnak az álmaikat. Az első fa elmondta, hogy belőle kincsesláda lesz, telerakják majd arannyal és ezüsttel. A második fa hatalmas hajó akart lenni, császárok és királyok fognak utazni rajtam, mondta. A harmadik fa a legmagasabbra akart nőni, hogy az emberek mindig emlékezzenek rá.    És jöttek a favágók, és kivágták a három fát. Az első fa boldog volt, mert az asztalos faragni kezdte, de elszomorodott, mert nem kincsesláda lett belőle, hanem egy jászol amiből bűzös állatok ettek. A második fa is szomorú lett, mert nem nagy hajót ácsoltak belőle, hanem egy kisebb halászbárkát.  Harmadikat pedig egyszerűen kivágták és hagyták hogy száradjon. Egy nap azonban az istállóba egy ácsmester és a felesége érkezett. És a felesége szült, és beletették a jászolba a gyermeket. És a fának eszébe jutott az álma, hogy valaha kincsesláda akart lenni, s most a világ legnagyobb kincsét őrzi. A második fa halászokat szállított, és egy alkalommal nagy viharba kerültek, és az, aki aludt, felment a fedélzetre és lecsendesítette a vihart. És ekkor eszébe jutott az Ő álma is: valaha királyokat és császárokat akart szállítani, s most a királyok királyát szállíthatta, ai a legnagyobb vihart is le tudja csendesíteni. A harmadik, melyet száradni hagytak, egy napon kivitték az utcára, és egy összevert ember vállára fektették. Szidalmazták őt, és gúnyolták, majd rászögelték a fára azt a férfit. Az álmai neki is megvalósultak: erős maradt, magasan állt, és nagyon közel került Istenhez, mert Jézus testét hordta magán. Testvérek, az Istennek terve van velünk. Bármennyire is kesergünk sokszor, bármennyire is kilátástalan a helyzetünk sokszor, van túlsó part, van megoldás, mert Jézus jön, hogy segítsen. Csak halljuk meg az Ő üzenetét ma is, most is, és mindig: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Ámen.