Bűnbánat vs. emberi gondolatok

„Ők pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk: mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk, emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg vannak győződve arról, hogy János próféta volt.” Lk 20, 5-6 Látszólag nagy kérdéssel szembesülnek a nép vezetői: beismerjék-e, hogy János próféta volt? Miért is látszólag súlyos a probléma: egész egyszerűen azért, mert ez az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, és ne szépítsük: politikai intrikák áldozata lett, melynek a kitervelői igenis a nép vezetői voltak, illetve ők nem álltak mellé. A bűn következményeitől félnek, hiszen itt már jót nem léphetnek, mert valamilyen módon bajba kerülnek, a megoldás azonban fel sem merül: ez pedig nem más, mint az őszinte bűnbánat. Tévedhettek, követhettek el bűnt? Persze, hiszen emberek voltak, és talán naggyá is tehették volna magukat, ha odaállnak Isten elé. Ebben a felelőssége a hívő embernek, sőt az egyházi embereknek fokozott: nem válasz, hogy távolítom magamtól a felelősséget, hanem igen is bevallom: bűnt követtem el. Valójában ez egy borzasztó nehéz út, mert itt be kell vallani, hogy én nem csináltam valamit jól, de ez a megújulás első állomása. A másik kérdés, ami itt felmerül, illetve ami hiányzik innen: az emberek véleménye számított, de Istené nem. Fel sem teszik a kérdést, hogy az, amit tettünk, vagy gondoltunk, Isten előtt mennyire áll vagy nem áll meg. Eszünkbe jut-e, hogy nem azért kell megtenni vagy nem megtenni valamit, mert az emberek mit gondolnak, hanem azért, mert nekem a legvégső soron Istennel van elszámolásom. Összefoglalva a fentebb leírtakat, el lehet mondani, hogy bármit teszünk, gondolunk Isten mérlegén kell annak megállni, csak másodsorban gondolhatunk az emberek előtti tetszésre, és ha tévedünk, akkor is van új lehetőség, hiszen Isten adta a bűnbánat lehetőségét, melyért neve legyen örökké áldott! Ámen!