Igehirdetés - Prága, 2012. 12. 16

Elhangzott 2012. december 16-án, prédikált: Š.A.

„A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog. Te megszaporítod a népet, nagy örömöt szerzel neki. Úgy örülnek színed előtt, mint aratáskor szoktak örülni; ahogyan vigadnak, ha zsákmányt osztanak. Mert terhes igáját, a hátát verő botot, sanyargatójának vesszejét összetöröd, mint Midján napján. Mert minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz. Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól
fogva mindörökké. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!” Ézs 9,1-7

„... és ott három napig nem látott, nem evett, és nem ivott.” Olvasandó: ApCsel 9,1-20

Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Nem éppen ádventi Igét hallottunk. Még kevésbé illik a tipikusan ádventi ézsaiási Igéhez. Mégis van egy közös vonásuk: várakozás a változásra, a jóra való fordulásra. Az egész ádventi időszaknak egy fő örömüzenete van: hogy a megterhelt, megpróbált ember várhatja a jót, a kedvező változást - és mondjuk ki őszintén, közülünk vajon ki ne kívánná ezt. A jó hír az, hogy ez ránk is vonatkozik. Mi is sok mindenre várunk, sok mindent kívánunk. Feltehetjük azonban a kérdést, hogy a legfontosabbra, Istenre, vajon ki vár? Legtöbbünknek vannak konkrét elképzelései, minek is kellene történnie életünkben, hogy végre boldogok legyünk, de alig akadunk olyanokra, akik az Istennel való találkozáshoz kötik alapvető reménységüket. Pedig az elhangzott Ige és az imént énekelt 40. zsoltár elénkbe tárja, hogy az a várva-várt jóra és örömre forduló változás csak akkor következik be, amikor Istent várjuk, kívánjuk, hogy belépjen életünkbe és ki is várjuk azt. Értelmesebb várakozásról nem szól. Ez a gondolat eléggé elvont ahhoz, hogy erre gyakorlatilag építsünk, de sorsdöntő hiba lenne nem igyekezni kipróbálni ezt. Hiszen a születendő gyermekről szóló ézsaiási prófécia sem nyújt konkrétabb információt, a zsidók mégis évszázadokon át merítették belőle messiási reménységüket. Így hát bizonyosak lehetünk abban, hogy ha tényleg valami változásra várunk életünkben, először Istenre kell várni és a Vele való találkozást kívánni. Úgy mint Pál apostol is...

I. PÁL „VÁRAKOZÁSA”
Az elején bizonyos értelemben Pál is várakozott… Várta, hogy beteljesíti küldetését és felszámol a keresztyénekkel. Elvárta, hogy Isten áldását adja neki erre. Csak azt nem várta, hogy útja 180 fokos fordulatot vesz… Mert az Úr nem csak akkor és úgy cselekszik, amikor és ahogyan azt várjuk, de gyakran váratlanul és másképp. Pál úgy volt ezzel, mint mi. Kiszabjuk magunknak az utat, az irányt, célokat, saját igazságot, szemléletet alkotunk magunknak, és csodálkozunk, hogy az Úr nem osztja elképzeléseinket és nincs jelen abban, amit teszünk. Valljuk be, sokaknak ez nem is hiányzik. Pál kegyes ember volt, ezért ő tipikus példa lehet arra, hogyan lehet kegyes életet élni Isten nélkül… Számtalan keresztyén ilyen életet él, sajnos. A Pállal együtt utazó, feltételezem, hasonlóan kegyes emberek (különben nem vállaltak volna ilyen jellegű küldetést), hasonló cipőben jártak: hallották a hangot, de nem láttak semmit és lehet, hogy azt a hangot nem is értették, úgy mint sokan, akik hallják az Igét, de nem látják mögötte Istent és nem értik... Ezért vallom, hogy a legnagyobb csoda, amely életünkben történhet, az az, amikor meglátjuk, meghalljuk és megértjük Istent, mert lelki korlátoltságunknak köszönhetően ez ritkán történik meg, és hajlamosak vagyunk ezt alábecsülni. De ha megtörténik, egész életre szóló erős és meghatározó élmény ez, amely után eltűnnek életünk kérdő- és felkiáltójelei.

II. PÁL VAKSÁGA
Pál életéből eltűnt a felkiáltójel, a Krisztus iránti gyűlölet. De egy kérdőjellel még meg kellett küzdenie: mire választotta őt az Úr. Erre a válaszra vak állapotában várt. Vaksága nem büntetés volt, hanem üzenet. Arról, hogy mindeddig mindent rosszul látott. Saját céljait látta, saját presztizsét. Mintha ráillett volna Jézusnak a farizeusokhoz intézett szemrehányása: „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök. Mivel azonban most is mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.” (Jn 9,41) Jézus tehát kiszabadította Pált a bűnből, elvéve tőle a régi látást, új látást készítve a számára. Nehezen hagyják magukat az emberek saját hibáik felől meggyőzni. Ezért Jézus sokszor furcsa eszközöket használ, amelyek nem mindig tetszenek nekünk, de ha kivárjuk a végét, meglátjuk, hogy van eredménye.

III.  RÁUTALTSÁG, FELTÉTLEN BIZALOM
 Pál vakságának másik nagy eredménye az volt, hogy megtanult nem csak a saját erejében bízni. Barátai kezére kellett támaszkodnia, hogy sikeresen célba érjen.  Ezt tapasztalta meg egész élete során, amikor legjobb barátja, Jézus kezébe kapaszkodott. Megtanulta, hogy megéri feltétlen bizalommal támaszkodni Jézus vezetésére, ezért sok veszélyes helyzetben nem veszítette el a fejét és mindenből látott kiutat, amit sok keresztyénről - akik problémákat látván, saját csekély erőiket felmérve hamar elcsüggednek - sajnos nem mondhatunk el.

IV. VÁRAKOZÁS
Pál vakságának további áldása az volt, hogy ki tudta használni a kedvezőtlen állapotot arra, hogy Istenhez közeledjen és nyomorult állapotában Őt várja. Mi leginkább ellenkezőleg cselekszünk: zúgolódunk, emberi eszközökkel igyekszünk segíteni magunkon, másokat vádolunk. De becses kivétel az, aki először Istenhez fordul és Őt várja. Amint énekeltük: Várván vártam az Urat és íme hozzám fordula...
Pál testi vakságának áldása nem utolsó sorban az volt, hogy élesedett a lelki látása. Látomásokat látott. Áthatolt Isten világába, ami kevesekkel történik, mert olykor kevés az ez iránti vágy. Mert körülszorítva azzal, amit realitásnak nevezzünk, valahogyan nem tanultunk meg magasabb célokat kívánni és várni. Pedig Pál azt mondja: „Törekedjetek magasabb lelki ajándékokra.” (1Kor 12,31) Ezek után már tudjuk, miről beszél...

V. EREDMÉNY, KÖVETKEZMÉNY
Isten és az új élet boldog megtalálásának a történetét – úgy tűnik – mintha kicsit keserítené a befejezés. Az amerikai happy end-es filmekben Pál boldogan élné új életét, amíg csak imádságra kulcsolt kézzel örökre be nem hunyná a szemét. Sok keresztyénnek az az elképzelése, hogy az Úrhoz való fordulás egy élettörténet happy end-je és a második részben a kényelmes biztonság állapota vagy euforikus lelkesedés következik be. De sokszor nem így van, amint Pállal sem volt így. A boldog megtérés után következett a kijózanodás. Látomásában Pál látta gyógyulását és várta azt. De valószínűleg nem várhatta azt az kijelentést, hogy Jézus nevéért sokat kell majd szenvednie. Valóban kiábrándító, ha ily csodás élmény után ilyen hideg zuhany jön. Hát erről szólna az ádvent, hogy Istentől jövő jóra való fordulásra várunk és azzal együtt jön az a hír is, hogy szenvedni fogunk? Miért nem számíthatunk arra, hogy az Istenre való várakozás úgy fejeződik be, mint Jób esetében, aki végül meggyógyult, még jobban meggazdagodott és megszaporodott? Nem ez az Istenre való várakozásnak a lényege?
Csakhogy Isten nem akar minket kiszakítani a valóságból, amely mást, mint szenvedést nemigen tud nyújtani. Isten ad mennyei élményeket, ad új látást és visszahelyez minket a földre, hogy azokat hasznosítsuk. Ha állandóan úgymond a „mennyekben járnánk”, mi haszna lenne ebből a világnak, amely nem értene minket és amúgyis ellenszenvvel tekint erre? Ha viszont állandóan úgymond „földhöz ragadtan” élnénk, mi haszna lenne abból nekünk, amikor mi sem értenénk Istent és végül leragadnánk a reménység nélküli lelki magányba. Ha eddig nem volt részünk lelki élményben, lehet, hogy az azért van, mert kevés bennünk a készség annak hasznosítására. Pedig mi attól vagyunk keresztyének, hogy Isten kapocsként használjon minket Közte és azok között, akiknek szükségük van Rá. És ez szenvedéssel jár, mert nehéz dolog mindenkit szeretni, de ne feledjük: leginkább azoknak van legnagyobb szükségük a szeretetre, akiket nehezünkre esik szeretni. Pál megértette és nem tiltakozva elfogadta ezt, és lehet, hogy nem az előbb említett forgatókönyv szerint halt meg, de minden bizonnyal úgy halt meg, hogy élete teljes volt.

IV. JÉZUS
Ugyanúgy mint a mi legnagyobb példaképünk és Urunk: Jézus Krisztus. Hol lennénk szenvedése és keresztje nélkül? Milyen lenne a mi bölcsességünk, kegyességünk, ha nem tanulnánk a farizeusi „igazságokkal” konfrontáló példázataiból? Honnan tudnánk, hogy a szenvedés győzelmes kicsúcsosodáshoz vezet? Honnan tudnánk, hogy az általunk tanúsított szeretet és megbocsátás halálunk után is meg tudja változtatni emberek életét, jellemét? Honnan vennénk a bizonyosságot, hogy Isten a gecsemáné-kerti gyötrelmekben vigasztal és bátorít? Az ádventben Őt, Jézust várjuk. Ha pedig Őt várjuk, akkor várjunk Vele együtt mindent, amit magával hoz: nem kizárva a másokért szeretetből elviselt szenvedést sem. Elképzelhetetlen az, ha Jézust várjuk és Ő eljön, hogy nem  változik meg valami életünkben. Ha Jézust várjuk, számolnunk kell azzal, hogy lesz szava hozzánk, hogy lesz számunkra kiszabott feladata, hogy aktivitásra fog indítani. De ugyanakkor lesznek meggyógyult és megvigasztalt szívek, lesz önfelfedezés, lesz békesség, lesz új látás, amely segít minket a szenvedésben szolgálatot látni, ellenszenves emberekben felebarátokat, fárasztó munkában az eredményt, problémákban megoldást. Nem szükséges csalódottan tekinteni az egyre romlottab világra és fölösleges keresni benne Jézus királyi rendjét. Hiábavalóság várni arra, hogy valamilyen kormány aranyidőszakot hoz nekünk. Krisztus megtehette volna ezt már akkor földi élete alatt, de Ő látta, hogy fontosabb dolog egyen-egyenként dolgozni az emberi szívekkel és onnan kezdeni. És ezért kész volt életét is odaadni. Ezért úgy gondolom, hogy az ádvent minden külső szépségével, hangulatával olyan lelki felkészülés kell hogy legyen, amelyben elsősorban az Istennel való találkozást várjuk, ezt az új látást, hogy azután minden, amit meg szeretnénk változtatni, meg is változzon. Ámen!