Igehirdetés - Prága, 2012. 12. 9

Elhangzott 2012. december 9-én

„Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” Lk 15,20

A mai példázat az elveszett, de megtalált életről szól. A fejezet másik két példázata is elveszett dolgokról szól – az elveszett juhról és az elveszett drachmáról, de ezek kicsit eltérnek a tékozló fiú példázatától. A különbség abban van, hogy a másik két példázatban leírt elveszett dolgok öntudatlanul, nem saját hibájukból vesztek el. Az elveszett juh esetleg magától kóborolt el, de az sem tudatos. Ennek a veszélye sajnos az embert is fenyegeti. Az élet zajában, forgatagában elsodródik Isten közeléből. Valamennyiünk életében vannak, lehetnek ilyen periódusok.

Még egy gondolat az elveszett juh példázatához: a példázat a zsidó hagyományban, a halahában is megtalálható, de más előjellel. Ott ez a példázat nem azzal zárul, hogy a jó pásztor elmegy és megkeresi azt az egyet is, hanem hagyta azt az egyet, és a másik 99-re még jobban vigyázott, bedeszkázta az ablakot, és minden módon óvta megmaradt nyáját. Ez a példázat komoly üzenetet hordozott a kortársak számára: Jézusnak mind a száz kell, egyről sem hajlandó lemondani.

A mai példázat egészen más. A kisebb fiú itt mondhatni előre megfontoltan, saját akaratából hagyta el a szülői házat, és kereste máshol a boldogulást.

Valójában mindenki életének vannak ilyen időszakai. Főleg kamaszkorban, szeretjük elhagyni az addigi megszokottat, megismerni a világot, felfedezni más értékrendeket. Örsi Anikó tanárnő még Sárospatakon mesélt egy szép történetet ezzel az életszakasszal kapcsolatban. Egy ember látott egyszer egy pillangót, amint éppen kikelni készült a bábból. Megszánta, lefejtette róla a már szükségtelen bábot. A jó szándék azonban katasztrofális következményekkel járt: a pillangónak szüksége lett volna arra az edzésre, amit a bábból való kikelés jelentett volna, így azonban csak ült – repülni sosem tudott, mert szárnyai nem erősödtek meg kellőképpen. Így van ez az ember kamaszkorával is: szüksége van azokra a harcokra, küzdelmekre, hogy megtalálja önmagát. Mire eljön a felnőttkor, már valódi erőre van szükség. Ezt az időszakot sem lehet megspórolni, bárhogy is szeretné akár az ember vagy annak környezete. A kemény küzdelmek időszaka ez – különösen fontos benne az imádság, bölcsesség.

A kisebb fiú, miután kikérte örökségét, elment messzi földre. Nem csak földrajzilag – valószínűleg vallásilag is, hiszen disznópásztornak állt, és mint tudjuk, Izraelben nem neveltek disznókat. Nem csak a szülői háznak, de az ősi hagyományoknak is hátat fordított. Hogy az ottani értékrendet mennyire tette magáévá, nem tudjuk. A mi életünkben is nagyon fontos, hogy bármilyen környezetbe is kerülünk – hitünk, belső értékeink stabilak legyenek. Persze a példázatbeli fiú csak akkor adta ilyenre a fejét, amikor már elfogyott a pénze, mellyel tény, hogy nem jól sáfárkodott. Ez is kérdést vet fel számomra: mit kezdek az örökségemmel, lelki örökségemmel, a lelki kinccsel, mely rám bízatott?

A messzeségben azonban már nem védte semmi, főleg nem önmagától. Megtehetett mindent szabadon – de a következményektől már nem védte semmi. És egyszer csak megfogalmazódott benne a gondolat, hogy vissza kell térni. De hogyan álljon az apja elé, hiszen súlyosat vétett ellene? Úgy gondolta, hogy beáll legalább munkásnak hozzá. Azonban amikor az apja meglátta, elé szaladt, és a nyakába borult, hiszen visszakapta azt, akiről már azt hitte, hogy elvesztette.

Amikor készülünk a karácsonyra, jusson eszünkbe, hogy Isten elénk jött Jézus Krisztusban, hogy találkozhasson velünk. Ő maga készíti a lehetőséget, és vár bennünket a Golgota keresztjénél, hogy az ő gyermeke – vagyis mi – ismét együtt lehessünk, békességben. Az Istennel való találkozásnak ára van, és ezt az árat Ő maga fizette meg helyettünk.

A nagyobb testvér nem vette jó néven öccse előkerülését. És emberileg nézve még valahol igaza is volt: hiszen ő dolgozott, elvégezte legjobb tudása szerint napi feladatait, melyekkel apja megbízta – elfogadta az értékrendet, melyet a szülői ház és a környezete diktált. És úgy érezte, hogy nem kapja meg ezért a bérét. Most pedig megjön az öccse, aki már meg is kapta a jussát, és fejedelmi fogadtatásban részesül.

Számomra most nem is ez az emberi indulat volt az érdekes, hanem sokkal inkább az, ahogyan az apja viselkedett a nagyobb fiúval: nem bántotta, és nem erőltette rá a saját véleményét önző módon, hanem elmagyarázta neki a miértet. Megmutatta, hogy örülnie kell, hogy megkerült a testvére. Ez a történet számomra ebben is példamutató: Isten számára mindegyik testvér fontos, egy közösséget akar belőlünk formálni – akár csak most térünk meg, akár már régen Istennel járjuk életünk útját, útjait.

Lassan készülünk a karácsonyra. Ekkor is lesznek találkozások – elsősorban Istennel. Amikor Isten ezt a találkozást előkészítette, a legigazabb fiút küldte el közénk. Ez a fiú nagyon is megértette, megérti a tékozló fiakat, szemben a példázatbeli fiúval, még akkor is, ha Ő a legteljesebb mértékben tartotta be Mennyei Atyja parancsolatait. Ez a fiú szívesen látja a tékozló fiakat, és azt szeretné, hogy minél nagyobb számban térjenek vissza az Atyához.

Készüljünk így a karácsonyi találkozásra! Ámen