Virágvasárnap

Hozsánna a Dávid fiának” (Mt 21,9) – Kiáltja a tömeg, majd rá öt nappal, hogy feszítsd meg. Hogy őszinte legyek, számomra a Biblia egyik legnagyobb rejtélye, hogy ugyanaz a tömeg hogyan tud ekkorát váltani öt nap alatt. Félelem? Befolyásolás? Nagy kérdés, de talán még nagyobb, ez a felkiáltás. Azzal, hogy Jézust Dávid fiának nevezik (egyébként nem először), azzal elismerik a királyi voltát. Kész csoda, hogy ennek a megszálló római hatóság részéről nem lettek súlyos következményei. De megértik-e? A későbbi események arról tanúskodnak, hogy nem, és nem is akarják. Ők kivetíteni akarják saját szándékaikat, vágyaikat Jézusra. Ezzel ugyanis megmondták neki, mit várnak tőle: állítsa vissza a dávidi királyságot. Üzenetére azonban nem voltak kíváncsiak, és nem is akarták megérteni, főleg nem teljesíteni. Itt vetődik fel az első kérdés: számomra Jézus és Isten mennyire a saját gondolataim kivetítése, és mennyire követendő út? A második kérdés szintén hasonló ehhez: büszke vagyok református örökségemre, de elfogadom-e, elfogadjuk-e, hogy ez kötelezettségeket is ró? Ahhoz, hogy számomra a Nagyhét egy győzedelmes úttá váljon nem elég az örökség részesének vallani magam, hanem attól sokkal fontosabb, hogy az életem is a Krisztus követéséről szóljon, és ne Őt akarjam a képmásomra változtatni, hanem inkább én közeledjek Hozzá.